eseményekhez, személyekhez, tárgyakhoz kötjük életünk fordulópontjait, emlékeinket, néha még érzéseinket is, mert emberek vagyunk, így hajlamosak ezt tenni. pedig ez hiba, mindaddig míg ezt tesszük a szomorú emlékeinkkel is. azokkal másképp kell bánnunk. megtörténtek de elmúltak. miért látjuk őket mégis olyan valóságosnak?olyannak tűnnek mintha pár pillanattal ezelőtt játszódtak volna le, pedig NEM. régen voltak hetekkel, hónapokkal, évekkel ezelőtt. és pont ezért kell továbblépnünk! tovább, át még a rossz dolgok árnyékán is. mivel az időt nem forgathatjuk vissza, el kell fogadnunk, hogy a fájó emlékek tényleg életünk részei voltak. egyszer alaposan végiggondoljuk mi is történt, elhasználunk egy százas zsepit könnyeink felitatására, miközben egyetlen kérdésre keressük szüntelenül a választ. ez a kérdés: miért? de végül sikerül rájönnünk, hogy erre rögtön nem kaphatunk választ. talán később, idővel az is megérkezik, egyszer BIZTOSAN. De ne siettessük-minden eljön a maga idejében csak várnunk kell, kitartóan várakozni- éljük tovább életünket. ha túl vagyunk ezen a felismerésen ne pazaroljunk több időt siránkozásra, önpusztításra, hisz ettől semmi sem változik, a dolgok ugyanúgy megtörténtek, a sebek megmaradnak. a fájó pillanatokat egy kis ládikában elhelyezve zárjuk szívünk egy rejtett kis szobájába, de úgy, hogy megbékéltünk velük, elfogadtuk őket. és ha hirtelen kinyílik a ládika és előtörnek azok a bizonyos érzések, emlékek már tudjuk, hogyan kezeljük őket. keressünk a rosszban egy pici jót is, így könnyebb elfogadni mindent, a világ is szebbnek tűnik egy icipicikével.
mindez szép és jó, de nem könnyű megvalósítani, de ha határozottan belevágunk sikerül. kár a múlton törni magunkat.nézzünk előre a szebb jövő reményében.*mosoly*
