- emlékszel még arra, mikor kicsik voltunk?
- hát persze. az volt az a fejezet, mikor nem fájt semmi – na jó az igen mikor egy nyár alatt lehorzsoltam négyszer ugyanazt a térdem, mivel annyira repülni akartam a rózsaszín biciklimmel -. egy éveken át tartó kacagás volt. nem kellett meghozni az élet nagy döntéseit, mert megtették helyettünk. nem fájt ott belül, nem csalódtál, nem bántottak meg, nem vertek át, nem hagytak ott, nem vallottál kudarcot, nem gyűlöltek, hisz mindezekről mit sem sejtettél, nagy titok volt ez akkor még nekünk, a felnőttek dolga. mára már mindezt jól ismerjük… mindent és mindenkit szerettünk, hisz nem ismertük a világ borzalmait. meg volt a mi kis saját világunk -bár sokaknak még ma is meg van, a hely, ahová néha menekülniük kell-, amiben persze hercegnők voltunk, szépek voltak ezek a képzetek. és ha jól emlékszem a felnőttek is a mi világunk törvényei szerint bántak velünk. neveltek persze, de mégis észrevétlenül a mi nyelvünkön -a gyerekek nyelvén- közeledtek felénk az intéseikkel. jöhetett bármi, megóvtak bennünket, hisz a kicsiket minden időben mindenki védi. manapság csak eltipornak.
- igen, nehéz a „nagyok” –ahogy akkor hívtuk őket- élete. melegség tölt el mikor azokra az időkre emlékszem vissza. és tudod mit, minden rossz ellenére, azt veszem észre, hogy még most is kacagásban telik az életem nagy része. persze amennyire éppen kell „nagy” vagyok a nagyvilágban, bátorkodom ezt most így kijelenteni, bár néha elbizonytalanodom, mivel időről időre derülnek ki a kicsi vagy épp túl nagy titkai, de ha ügyesen felülkerekedek mindenen, akkor sikerül széppé tenni az életem, legalábbis én úgy érzem és ez a lényeg nemde?
- az a lényeg. örülök, hogy újra és újra fel tudsz állni.
- köszönöm Neked a közös emlékeket és mindent, amit átéltünk együtt. örülök, hogy még ma is minden emlékünk tiszta, semmit sem felejtettünk el azokból az időkből.
- én még most is magam előtt látom azt a képet mikor félve, mégis teljes erőnkből gázoltunk bele a tó vizébe.
- tipikus gyerekkori csínytevés volt… végül mi mást mondhatnék, mint azt, hogy szép volt, jó volt mikor kicsik voltunk.
noi.
2010. február 15. 18:52
ez tényleg érdekes... nem is gondoltuk akkor, hogy milyen nehéz néha "nagynak" lenni, és sok ember ezért válik tizenévesen szomorkodó, céltalan pesszimistává, de ha meg tudunk maradni alapvetően vidámnak és optimistának, akkor sínen vagyunk, sőt, észrevehetjük, hogy még jobb idők várhatnak ránk.
sokszor tanulhatunk a gyerekektől, mert vannak helyzetek, hogy sokkal optimistábbak, mint egy felnőtt, aki negatív tapasztalatai, csalódásai miatt már nem tud úgy nézni a dolgokra, mint anno, pedig csak úgy lehet sikeresnek lenni, ha pozitívan nézünk a jövőre, és vannak céljaink.
nekem ez jutott eszembe erről. nagyon gondolatébresztő bejegyzés lett :) így tovább!
2010. február 15. 19:02
ááááááá direkt játszátok ezt velem emberek?! úgy tudok örülni, mikor valaki ír kommentet! nagyon köszönöm! de az is érdekelne, hogy ki vagy?! :)
sok energiát lehet meríteni néha a kicsikből :) az aranyos kis elszólásaikon rengeteget lehet mosolyogni.
2010. február 16. 19:31
hmm...érdekelne, hogy: hogyhogy kiraktad a nagy "nyilvánosság elé" a blogcímed? (facebook-ra...)
Egyébként nagyon tetszik, ahogy írsz. :) Jól tudsz fogalmazni.
2010. február 16. 19:33
Csatlakozom az előttem szólóhoz. Tényleg egy igazán tartalmas bejegyzés lett. Milyen jó is volt, amikor ha megharagudtál valakire nem kellett a bocsánatéárt esedezni, hanem csak odamentél hozzá pl. egy játékkal és megkérdezted: "Játszunk újra együtt?" És minden megint a régi volt.
Problémáink szinte alig voltak kis korunkban, max. annyi, hogy van-e otthon Túró Rudi, vagy hogy miért nem jött XY oviba / iskolába.
Szép világ volt az, de talán még szebb lesz, ami most jön. :D
2010. február 16. 19:39
azért "mertem" kirakni, mert az ismerőseim többsége már ismeri.és érdekelnek a kritikák hátha így több lesz. :)
manapság már a megbocsátás az egyik legnehezebb dolog a "nagyok"nak.sajnos...
2010. február 16. 19:42
jaj a legfontosabb: köszönöm, hogy írtatok :) :)
2010. február 16. 19:48
Sztem tetszeni fog ez a könyv: Márai: A gyertyák csonkig égnek
Egyébként pedig azt gondolom, hogy felnőttnek is nagyon jó dolog, és az a boldogság sokkal értékesebb, és jobban eső, amit némi szenvedések árán érünk el :)
2010. február 16. 19:59
Márai a kedvencem. :) bár eddig még azt mondták, hogy ez a könyv még nem nekem való de most már azért is el fogom olvasni.
és igen, egyetértek.